A minap ellátogattunk Recskre, a haláltáborba. Vagy legalábbis ez maradt meg a víztározóból, ahol voltunk. Megfogtam életem legnagyobb pontyát, ami a röhögésre ingerlő, valamivel 3kg feletti súlytartományban volt.
Annyira villanyzott fel, mint egy kövér, izzadt török kamionsofőr kacsintása.
De kezdjük az elején. Lementünk a tóra, felvertük a sátrat és felkészültünk egy pár napos pecára. Eredetileg egy könnyebb terepre, a tatai derítő tóra akartam ellátogatni, de a társasági nyomás hatására inkább ez a víztározó maradt, a jópárszor tíz hektárjával. Nem mondom, ígéretesnek tűnt, pláne, hogy relatíve kevés emberre lehetett számítani a hosszú hétvége ellenére. (Egyrészt nem a legfrekventáltabb víz, másrészről amennyire én tudom, viszonylag friss élesztésű.)
Szóval sátrat vertünk, hoztam a harcsázó cájgomat (3m-es bivalyerős bot, sokcsapágyas orsó, 35-ös fonottzsinór, ami akár haver autójának sárból való kiráncigálására is elég), a féderes szerkómat (frissen vásárolt Byron 3.6m hosszú, heavy feeder botom, plusz nyeletőfékes orsó) a beugró pontyokra, a picker botomat (2.7, Spro Shadow X force) a napközbeni kishalak levadászására, csalihalfogásra.
Na meg persze a pergetőszerkómat, bár azt nem tudom minek.
Az esemény azért volt külön is érdekes, mert Zolika volt csoporttársa is bejelentette érkezését, aki nagy bojlis versenyhorgász. Szándékosan kerülöm a bojlis témákat: eddig nem volt rá túl nagy belátásom, faszságokat írni meg a magyar írott media kenyere, és nem is akarom elvenni.
Szóval elhatároztam, hogy elcsípem magamban, miről is szól ez a bojlizás, a nagy catch and release bojlis filozófia, meg úgy általában, ami manapság a békéshalazás csimborazzójának hirdetett technológia képvisel.
Ugye tudvalevő, hogy a hagyományos fenekező horgászat alapja az, hogy valami nehezékkel és horoggal ellátott készséget egy zsinórral bejuttatunk kb. 30-70m-es távolságra, többnyire gilisztával, vagy csontival, vagy kukoricával, vagy bármilyen egyéb organikus csalival, plusz a nehezékre opcionálisan tapasztunk megfelelő mennyiségű, a halak odavonzását célzó kukoricadara-szerű izét, amit etetőanyagnak hívunk. Ez utóbbinak a hatékonyságát különböző izesítőanyagokkal addig fokozzuk, amíg az a kívánt hatást el nem éri a halaknál, akik megjelennek az etetésen. Ezekután a fehérjedús (giliszta, csonti stb.), vagy látványos (kukorica, lebegő pufi) csalit az etetésről felszippantó hal boldogan horogra akad, a vízparti szadisták nagy örömére.
A hagyományos fenekező horgászat a horgászmódszer-szentháromság (úszózás, fenekezés, bevontatós-csalis ragadozózás) egyik alappillére, s ennek a kisarkított változata a bojlizás.
Nem varázslat.
A bojlis a következő dolgokat teszi:
A fenekező botja a nagy dobástávolság érdekében körülbelül 3.6m, ill. 3.9m hosszúságú. Rendkívül nagy dobátmérőjű peremfutó orsót tölt fel 0.30-as damillal, melyet az első tíz-húsz méteren összeköt egy strapabíróbb, erősebb zsinórral, hogy a nagy erejű dobás ne szakítsa el.
A zsinór végére kerül egy nagyméretű ólom, mely fixen van rögzítve (nem csúszik), majd következik egy rövid szakasz ólmozott zsinór (amely békésen elfekszik a mederfenéken, ezzel sem zavarva össze a halakat), majd pedig egy relatíve merev előke következik, amelyre egy horog kerül, s a végére a bojli.
Nem nagy ördöngősség, igaz? A hatásmechanizmus a következő: a hal jön, beszippantja a golyót, megérzi a vele együtt a szájába kerülő horgot, megérzi a veszélyt, és megpróbálja kifújni. A horog az eredeti helyzetében próbál távozni a szájüregéből, mert az előke merevsége egyenesben tartja. A hal szúró fájdalmat érez, és elkezd rohanni a teljes szerelékkel, elkezdi letekercselni a damilt az orsóról.
A horgász a túlsó oldalon meglátja, bevág, és kivontatja a halat.
Nagyon hatékony, és okos dolog. A bojli fehérjekoncentrátumból, betainból (a cukorrépában is megtalálható természetes emésztést elősegítő, savtermelésre ingerlő enzim) és egyéb aromásító anyagokból álló kis golyó. Esetükben az etetés maga is bojlikból áll: dobócsővel, csúzlival, a horogra rögzített PVA (vízben oldodó szintetikus anyag) zsinórra kötött, s esetenként kis motoros modellhajóval (!!!) behordott bogyók szolgálják teljesen ugyanazt a szerepet, mint amit a hagyományos fenekezés.
A csali attraktivitásának fokozására különböző mártásokat, dipeket is felhasználnak, melyek hasonlóan enzimekkel kezelt sűrű folyadékok.
És az egész egy nagy szar.
A módszer lényege a szelekció. A kishalak nem mennek rá ezekre a többnyire bazinagy (2-3-4cm) bogyókra. Csak a nagy pontyok, amúrok, harcsák veszik fel, azok is borzalmasan mohón, mert az átitatott anyag saccra 50-80m-es távolságról is magukhoz vonzzák a proteinre éhes állatokat, akik már előtte ötször horogra kerültek. A módszer pontyokkal telepített vizeken működik, és ez is a fő hal. Bojlival nem varázslat kifogni 4-5kg-os pontyokat sem, relatíve gyors a sikerélmény. A halakat hasmenésre, savtúltengésre és gyors kapásra ingerlő vegyszerek kérdése az egész.
A módszerhez szorosan hozzá kell vennünk borzalmas adag sznobériát. Ha igazán eredményesen akarunk bojlizni, mindenképp vennünk kell egy nyolcvanezer forint értékű bottartó állványt, elektromos, rádiós sípoló kapásjelzőket, halkímélő eszközöket, egy havi fizetésnyi bojlit, sátrat és még az isten tudja, hogy mit. Valahogy a sima bojlis ólom (mely a közhiedelemmel ellentétben vajmi kevés dologban külömbözik a mezei ólmoktól) a hagyományos társának a tizszeresébe kerül.
A hétvégi bojlis spori mondta ezt a mondatot: "Értsd már meg, a halakból nem mindíg tudod természetes anyagokkal kikényszeríteni, hogy egyenek!".
KIKÉNYSZERÍTENI?! Most már csak az a menő, ha a vén pacnipontyokat akkor is megfojuk, ha az égadta világon semmi affinitásuk nincs kajálni?
De kérdem én, ha már ez is kevés lesz a halfogáshoz, mert a kedves pontyok kívülről fogják tudni az enzimek képleteit, mi jön még? Lassan minden egyes nagy pontyféle a vizekben felér egy kisérleti patkánnyal. Negyvenféle vegyi kütyü bele, had egye, ingereljük, agyába megyünk, a végén a jóllakott pontyot kifosatjuk, megint megtömjük, kap még egy adag vegyszert, aztán pózolunk egy akkora hallal a fotóapparát előtt, mint amekkorát a dunai öreg sporik egy életen át hajtanak.
Éljen a bojli, meg aki fog vele dolgokat, de én már nem látom a lényeget ebben. Horgászunk? Becsapjuk az emésztést? Mi lesz a következő, agykontroll? Repeszgránát?
Most én fogtam a halat, vagy a Dynamite Baits? Mit tegyek a fotón a hal mellé, a bojlis zacskót, vagy a fejemet?
Elhatároztam, hogy leszarom, függetlenítem az agyam a marhaságtól, amennyire tudom, és max mókából fogok ezzel foglalkozni. A pergetés való nekem. Ott még azon múlik, hogy én hogy pecázom.
Ott bizonyos idő elteltével még én fejlődöm, nem azok a vegyi szarok, amiket a halakba próbálok pumpálni.
2008. július 16. Update:
Mennyire szembeköpném akkori magamat, legalábbis megrázogatnám: "Hé ember, kussolj már, nem értesz hozzá..." Tény, hogy a véleményem azóta megváltozott, viszont érdemes azért megrágcsálni minden szavamat. Sajnos nagyon sok ponton nagyon pontosan sejtettem meg a dolgokat, legalábbis ami a sznobériát és a műfaj sarkosságát illeti. Akkoriban nem ismertem semmit a gyakorlatról, a vadvízi pontyok módszeres horgásztavakba telepítéséről, a szponzorált versenyzők módszeres népbutításáról: csak messziről bűzlött. Közelről még jobban, viszont közelről a sok szépség is látszik. A halak kíméletes horgászata és az, hogy mint minden mást, ezt a sportot is lehet ésszel művelni, mindenféle sarkos vegyszeres idiótaság nélkül.
