Kahuna

Az első igazi postomat amolyan kedvcsinálónak szánom. Egyrészt előrevetítem, hogy miről szeretnék írni, másrészt azoknak szeretnék pár sort firkantani, akik nem mennek tovább a második postnál.

A horgászatról sokféle elmélet és félreértés kering. Egyesek úgy gondolják, hogy a horgászat unalmas és drága megoldás arra a problémára, amit a Tescoban harminc másodperc halaspultnál való álldogálással megoldhatunk, valamint az, hogy a horgász sikereinek egyedüli záloga a kifogott hal mennyisége. A másik csapat pedig azt gondolja, hogy a horgász valami ezoterikus, a nagybetűs Természettel harmóniában élő sportember, akit a halak és a vadak szeretete fűt és űz napról napra a vízpartra.

Természetesen mind a két variáció baromság. Mint horgász, kijelenthetem, hogy a horgászat - akár tetszik, akár nem - a halak szivatásáról szól. A horgász nem csinál mást, mint leül (vagy áll, de erről majd később) a vízpartra, és megpróbálja orvul átverni nyomorult halat, akinek mindössze a csekély józan esze, és a többezer éves túlélési ösztöne az egyedüli kapaszkodó (hozzátenném, ez a kapaszkodó az esetek többségében remekül működik),

Ehhez hozzájárul még egy-két plusz, amitől a horgászás többé válik, mint sima csapdaállítás.

Az ösztön

Higgyétek el, a horgászás olyan dolog (Vida Guerra mellett), amely egy halott pápából is előhozza az állatot. Lehet, hogy ez első olvasatra túlzásnak tűnhet, de az évek tapasztalata azt mutatja, hogy az ember az első tőrbe csalt halának kifogását követően teljesen átlényegül. Ez a pillanat nem olyan, mint egy villámcsapás, csak egy pici szikra, amely a delikvens szeme sarkából pattan ki. Az illetőnek egyszerre olyan gondolatok suhannak át az agyán, amelyek valamikor a sokezer évvel ezelőtti szőrmókokban fulladtak ki végérvényesen: az enyém megeszem én fogtam képes vagyok rá átejtettem.

Aki ezen a mini transzcendentális élményen átesik, az sosem felejti el. Aki nem, az mennyen inkább ikebanát kötni.

A természet

A természet vitathatatlanul elválaszthatatlan részét képezi az egész tevékenységnek. Ez egy olyan plusz, amit nem lehet alulértékelni. A természet gyönyörű. Szebb, mint egy sörösüveg a derengő romkocsma füsttel feltöltött homályában, és szebb, mint egy Hunderwasser ház. Szebb bárminél. A horgász kint van, és élvezi. Bizonyos horgászmódszer még azt sem igényli, hogy egyhelyben ülj a seggeden, mert a halért be kell járnod két kilométernyi folyószakaszt.

Kár erre a részre túl sok közhelyet és szentimentális hülyeséget áldozni. Egész egyszerűen a természet a pecázás velejárója.

Fontos félretolnom egy népszerű sztereotípiát itt, ezen a ponton.

Bár a halak szivatása elsődleges, a halak halvány, eukonform megkínzása sajnos szerves velejárója az eseményeknek (amíg fel nem találják a lidokainos horgokat), a hal gátlástalan lemészárlása egyáltalán nem szerves része a horgászatnak.

Emögé sokan nagyon szofisztikált ideológiát bírnak keríteni, valójában arról van szó, hogy az épeszű ember annyit fog ki, amennyire szüksége van. Ha nem kell hal, akkor mehet vissza a kis fickó, aki az eseményből olyannyira nem fog fel semmit, hogy negyed órán belül potenciálisan újra horogra akadhat.

A társaság és a velejárók

A horgászat társasági sport. Eltekintve pár remetétől bevett dolog az, ha az ember, ha teheti párosával, vagy többedmagával veszi be magát a partra. Ilyenkor általában csak a sofőr húzza a rövidebbet, a többiek meg a rövideket.

A horgászat innentől átalakul ugyanazzá az ősi (lsd korábban) cselekvéssé, ami kiveszőfélben van az ösztönvilágunkból. Lent vagyunk kollektíve, és halat akarunk fogni. Segítünk egymásnak, röhögünk egymáson, dicsekszünk egymásnak az új cuccokkal, és persze anekdótázunk olyan halakról, amelyek kifogásánal általában csak a jelenlévők nem voltak ott.

Akinek ezzel rövid úton teli lesz a hócipője, még mindíg mehet pecázni egyedül.


Összegezve, ha ezek a marhaságok eddig visszatartottak, akkor gyia, google-be bele, hogy horgászás, aztán keress valakit a bandából, akit be lehet oltani, és tünés le egy rekesz dreherrel a partra.